A három csibe

(Francia népmese)

Élt egyszer egy tyúkanyó. Ennek a tyúkanyónak volt három csibéje. Az egyik vörös, mint a róka, a másik fekete, mint a korom, a harmadik pedig fehér, mint a frissen esett hó. S mert rosszak voltak és engedetlenek, tyúkanyó egy napon elkergette őket.

Ment, ment a három kiscsibe, addig mendegélt, míg egy irdatlan nagy erdőbe nem ért. Ott egy kis tisztás szélén állt egy kicsi kis kunyhó. A fekete csibe ajánlkozott, hogy majd megvizsgálja: jól zár-e a kilincs. Azzal már be is röppent a kunyhóba, és úgy magára csapta az ajtót, hogy azon egy lélek sem juthatott be. Csúfondárosan kiáltott ki az ablakon:

- Künn tágas, benn szoros! Építsetek magatoknak másik kunyhót!

Sírva bandukolt tovább a két kis testvér. Mentek, mendegéltek, míg egy másik szép kis tisztásra nem értek. Nekiláttak tüstént a kunyhóépítésnek. Amint a kunyhó elkészült, a vörös csibe ajánlkozott, hogy megnézi: jól zár-e a kilincs. Azzal máris beröppent a kunyhóba, és úgy becsapta maga után az ajtót, hogy azon egy lélek sem juthatott be. Aztán kiszólt az ablakon:

- Most aztán eredj, építs te is kunyhót magadnak!

A szegény kis fehér csibe ott maradt árván, egyes-egyedül, nem segített rajta senki, nem volt se anyja, se testvére. Egyszer csak csudálatos fényesség támadt! Amikor felpillantott, egy tündér állt előtte. Olyan szép, oly kedves volt, hogy aki csak rátekintett, tüstént elfelejtette minden búját-bánatát. A kis fehér csibe elmosolyodott, és valami köszönésfélét pityegett a maga csibenyelvén. A tündér puha tenyerébe vette a pelyhes kis jószágot, és így szólt hozzá:

- Ne búsulj, kiscsibém, tudom én, mi bánt téged. Indulj el bátran, és ha megint tisztásra érsz, építs ott házat magadnak. Meglátod, erős lesz, mint egy vár.

S azzal, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt. A fehér csibe pedig csak ámult-bámult egy darabig, aztán továbbtipegett az úton. Nem kellett messze mennie, hamarosan egy szép, nagy tisztásra bukkant, s nyomban nekilátott a munkának. Ahogy elkészült a kunyhó, megcsodálta kívülről, megbámulta belülről, aztán beköltözött, és vacsorát főzött magának. Alig telt el néhány nap, a róka megorrontotta a csibeszomszédságot. Odalopakodott a fekete csibe házához, és se szó, se beszéd, bedöntötte a falat. A kiscsibének épp csak annyi ideje maradt, hogy elszaladjon. Addig futott, míg a vörös csibe házához nem ért. De azt hiába kérlelte, hiába könyörgött neki, nem nyitotta ki az ajtót. Eközben odaért a róka is. Míg a fekete csibe remegve lapult a ház egyik falához, a róka beszakasztotta a másikat. Most már együtt futott a két ostoba jószág. Éppen csak hogy elérték a fehér csibe házát, már jött is utánuk száját nyalogatva, nagyokat cuppogtatva a ravaszdi róka. A fehér csibe gyorsan kinyitotta az ajtót, a vörös meg a fekete - hess! - beröppent.

- Nyissátok ki, de tüstént! - morogta vészjóslóan a róka.

- Hát csak gyere, ha tudsz! - ingerkedett a fehér csibe.

A róka nekirugaszkodott az ajtónak, megpróbálta betörni. De láss csodát! Az ajtó meg se mozdult, hiába döngette, feszegette. Nekifutott a róka a ház oldalának. De bárhogy erőlködött, a fal állta az ostromot. A kiscsibe meg annál bátrabban kiabált:

- No, te híres, gyere, ha tudsz! Hadd lássuk, megbírsz-e velünk!

A róka tehetetlen mérgében fejjel szaladt neki a falnak, és összezúzta rajta a fejét. A három pelyhes, a fekete, a vörös meg a fehér csibe azóta boldog egyetértésben éldegél. Álló nap sütnek-főznek, vigadoznak. Legyetek ti is a vendégeik!


 

A bugyelláris, a pipa meg a süveg

(Francia népmese)

Egy rengeteg bükkerdő szélén kis kunyhójában élt a favágó legény fiával, Bálinttal. Apa és fiú együtt járta a erdőt, döntötte a hatalmas szálfákat. A kivágott fát azután halomba rakták az erdő szélén, s éjjelente felváltva őrizték.

Egyik napon, amikor éppen a legényen volt az őrködés sora, csípős, hideg szél fújt. Bálint hatalmas tüzet rakott, közel húzódott a meleghez, és elővette a kártyáját, mert nagyon szeretett magányosan kártyázni. Egyszer csak arra jött egy öregasszony, s megkérte a legényt, engedné oda a tűzhöz, hogy megmelegítse gémberedett tagjait, s miután jól megmelegedett, így szólt:

- Jótett helyébe jót várj! - azzal odaadott neki egy bugyellárist, egy pipát meg egy süveget.

A legény forgatta, nézegette az ajándékokat, azután megkérdezte:

- Öreganyám, minek nekem ez a bugyelláris, hiszen mindig üres a zsebem! Aztán mit csináljak a pipával, mikor nem pipázom? A süvegnek még csak hasznát veszem, fejembe húzom, ha süvít a szél.

- Jaj, édes fiam - mondta az anyóka -, olyan ez a pénztárca, hogy ebből sose fogy ki az arany. Ha a pipából szippantasz, több katonád lesz, mint magának a királynak. A süveget meg ha a fejedbe húzod, oda visz, ahová parancsolod.

Az öregasszony azután eltávozott, s legény meg tovább kártyázgatott a tűz mellett. Reggel felé arra kocsikázott a földesúr lánya, s megszólította Bálintot:

- Látom, szereted a kártyát. Jöjj el velem, kártyázzunk kettesben!

Bálint ráállt, elment a földesúr lányához, és leültek kártyázni. De a lány nagyon hamis teremtés volt, és egy tükörből leste, milyen lapot tart a kezében Bálint. Ahogy mindjobban belemelegedtek a játékba, az álnok teremtés sorra elnyerte tőle a bugyellárist, a pipát meg a süveget. "No Bálint - gondolta magában a legény, amint búsan baktatott hazafelé -, ezt jól megcsináltad! Se bugyelláris, se pipa, se süveg."

Egyszer csak előtte termett az anyóka. Faggatta a legényt, miért vág olyan keserves arcot, mintha vackorba harapott volna. Bálint szégyenkezve bevallotta, hogy elkártyázta az ajándékait. Az anyó adott neki öt almát meg egy korsó bűvös erejű vizet, és kitanította, hogyan szerezheti vissza azt, amit elveszített.

Bálint átöltözött házalónak, aztán elment a kastélyba. Jó áron eladta az almákat, kettőt a szobalánynak, hármat a kisasszonynak. Igen ám, de amint megették a szép piros almákat, mindegyiknek szarva nőtt, ahány alma, annyi szarv. Hasztalan hívták a tudós doktorokat, hogy szabadítsák meg őket a szarvaktól, mind kudarcot vallott. Utolsónak Bálint lépett be, tudós doktornak öltözve. Néhány csepp vizet szórt a szobalány fejére, s annak menten hullani kezdtek a szarvai. A földesúr lányától előbb kérte a bugyellárist, s mikor megkapta, a víz erejével megszabadította egyik szarvától, a pipáért cserébe a másodiktól. Mikor a harmadik következett, kérte a süveget. Az lány szabódott, de csak odaadta. Bálint kikapta a kezéből, fejébe nyomta, elmormolta a varázsigéket, és a süveg vitte, vitte messzire. A földesúr hamis lánya meg ott maradt egy szép szarvval a homloka közepén.