A favágó kívánsága

(Német népmese)

Egy favágó télen át kinn dolgozott az erdőn. Egyszer, amikor már ugyancsak elfáradt a nehéz munkától, úgy beleszorult a fejszéje egy fatörzsbe, hogy meg se bírta mozdítani. Húzta jobbra, vonta balra, feszegette, de a fejsze csak nem mozdult. Megdühödött a favágó, s úgy ordított, hogy hangos lett tőle az erdő. Amint éppen így zúgolódott, egyszer csak előlépett egy vén fa mögül egy töpörödött, ráncos képű anyóka, s így szólt:

- Miért szidod a fákat meg a fejszédet, amikor belőlük élsz? Talán bizony azt kívánnád, hogy munka nélkül legyen meg a kenyered?

Rávágta erre a favágó:

- Igenis, hogy éppen azt kívánom magamnak! Azt, hogy ami fához csak hozzáérek, az tüstént darabokra essen szét!

Az anyóka megcsóválta a fejét, de aztán rábólintott:

- Jól van, legyen úgy, ahogy kívánod! Én a manók öreganyja vagyok, és teljesítem a kívánságodat. Hanem te lásd majd, hogy mennyi örömöd lesz benne!

Azzal visszalépett a vén fa mögé, s eltűnt. A favágó pedig odament ahhoz a fatörzshöz, amelyikbe a fejszéje szorult, s próbaképpen óvatosan megérintette a kérgét. Hát, uramfia, abban a pillanatban négyfelé esett a vastag törzs, a fejsze is kifordult belőle! Nagyot kacagott a favágó, belerúgott a fejszébe, s vidáman indult hazafelé. Útközben mindjárt el is tervezte, hogy vesz magának egy csilingelő szánt, egy pár jó lovat, s ezután minden nap kiszánkázik az erdőbe, megérinti a fákat, s már rakja is a szánra, és viszi a városba eladni.

Hanem ahogy belépett a házába, s fáradtan lezöttyent egy székre - a szék reccsent egyet, s összecsuklott alatta. Amikor meg fel akarta húzni az otthoni facipőjét - hát a cipő kettéhasadt a kezében. Amikor meg benyúlt a szekrénybe tiszta harisnyáért - recsegve-ropogva összedőlt a szekrény, csupa gyújtós lett belőle. Megszeppent erre egy kicsit a favágó, no de sebaj - gondolta, s kihúzta az asztalfiókot, hogy elővegye a kenyeret. Akkor meg az asztal esett le nyekkenve a négy lábáról. Ekkor már csak egy vágya volt: lefeküdni, kipihenni ezt a különös napot - de az ágy deszkái is szétestek alatta, ő meg nekigurult a gerendából meg deszkából ácsolt falnak, s úgy rádőlt az egész ház, hogy alig bírt alóla kikecmeregni. Ilyenformán háza se volt már. Kiment az erdőbe, hogy ott háljon, de álmában nekidőlt egy hatalmas bükkfának, s az is olyan iszonyú ropogással zuhant a földre, hogy a favágó halálosan megrémülve ordított fel:

- De hiszen ne is tudjak én többé másképp fát vágni, mint a fényes fejszémmel meg a két karom erejével!

A töpörödött, ráncos anyóka alighanem megszánhatta, mert az erdőkerülő másnap látta a favágót, amint kinn dolgozott az irtásban, döntötte a fákat, vidáman forgatta a fejszéjét, és fütyörészve rakta ölbe a széthasogatott tuskókat.


A csodatök

(Német népmese)

Volt egyszer egy szegény kisfiú. Özvegy édesanyjával éldegélt egy faluban, abból a néhány rézkrajcárból, amit az édesanyja mosással, fonással meg tudott keresni. Történt pedig egyszer, hogy az özvegyasszony megbetegedett, s attól fogva a kisfiúnak kellett megkeresni a mindennapi kenyérrevalót. Egy nap azonban semmi munka se akadt, s üres kézzel, szomorúan bandukolt hazafelé. Már-már sírdogálni kezdett, amikor az árokparton megpillantott egy szép nagy tököt, és bár ugyancsak meghúzta a karját, nagy diadallal vitte haza.

- Lám csak - örvendezett az édesanyja is -, milyen szép tök! Jó lesz megsütni.

Hanem abban a pillanatban még a lélegzetük is elakadt a csudálkozástól, mert a tök moccant egyet az asztalon, és megszólalt:

- Dehogyis süssetek meg engem! Ültess csak föl az ablakpárkányra, te kis legény, vágj ki belül, vágj nekem orrot, szájat, szemet, aztán tegyél rá a bakancsodra, dugd belém kétfelől a kesztyűdet, a többit meg bízd rám.

A kisfiú nem értette a dolgot, de aztán úgy tett, ahogy a tök mondta. És alig állította bele a kifaragott tökbe az egyetlen szál gyertyájukat, alig állította rá a bakancsára, amikor a tök - kip-kop - megindult, körüljárt a szobában, s mire utána kaphattak volna, kikocogott az ajtón. No hiszen sopánkodott is a szegény asszony, és sírt a kisfiú, hogy mennyire pórul jártak! De sokáig nem búslakodhattak, mert egyszerre megzörgették az ajtót:

- Bummbumm! Burubumm! - s ahogy a kisfiú arasznyira kinyitotta, hát jön ám befelé nagy parádésan a tök, s a két kesztyűje között egy gyönyörű, pirosra sült cipót szorongat. Kérdezték volna, hogy honnan jön, hol vette a cipót, de a tök éppen csak meglobogtatta kicsit a gyertya lángját, s már döcögött is újra kifelé.

Aztán nemsokára újra megdöndült az ajtó: - Bummbumm! Burubumm! - s jött befelé a tök, egy jókora darab szalonnával. Azt is éppen csak letette, azzal szedte bakancsnyi lábát kifelé. Így aztán már szalonnával ették a kenyeret, a szegény asszony meg a kisfia, amíg harmadszor is meg nem döndült az ajtó: - Bummbumm! Burubumm! - s jött befelé a tök, kétkesztyűnyi hóna alatt két üveg betegnek való vörös borral. Nem is számolták már azután, hány bummbumm döndült még az ajtón, de az biztos, hogy a kisfiú egyebet se tett, csak az ajtót nyitogatta, a tök pedig telehordta a kicsi szobát kolbásszal, zsírral, egy bödön mézzel, új cipővel, új ruhával, még új gyertyát is hozott. Már kevés híja lehetett az éjfélnek, amikor ismét bezörgetett, de most egész halkan; és olyan fáradtan, görnyedten jött be, hogy a kisfiú aggódva kérdezte meg:

- Kedves tök, talán bizony elfáradtál?

- Bizony el - felelte a tök, de mire ezt kimondta, addigra el is lobbant a beleállított gyertya.

tök billent egyet, ledőlt a kis bakancsokról, s úgy hevert a padlón, mintha sohase élt volna.

Bizony megkönnyezték a csodatököt, de aztán a kisfiú gyorsan összeszedte kiszedett magját, megszikkasztotta a kályha mellett, s jól eltette tavaszig. Tavasszal pedig elültette, és azóta azt lesi, hátha terem neki másik csodatök.